Barlangtúra

Dia Groger, 2013. márc. 6. 3:58   [ frissítve: 2013. márc. 6. 4:35, felhasználó: Tibor Majer ]
2013.03.04. Nagy fába vágtuk a fejszénket. Elhatároztuk, hogy szervezünk egy barlangtúrát a csoport tagjainak. Azt szerettük volna elérni, hogy olyan élményekkel legyenek/legyünk gazdagabbak, melyeket máshol kevésbé tudnak/tudunk „beszerezni”.


Nem elhanyagolható célja volt a megmérettetés is, melyre valóban sor került a mellett, hogy sokszor túl nagynak tűnt a megpróbáltatás, melyben részesültünk. 



A délelőtt kellős közepén, overált és fejlámpával ellátott sisakot vettünk magunkra, hogy megkezdjük izgalmas utunkat a hegy gyomrában. Indulás előtt csoport képet készítettünk, hogy elhiggyük magunk is néhány év múlva, valóban ott jártunk, ahova most igyekeztünk. 3 gyakorlott barlangász vezetőnk minden erejét bedobta a túra elején – és persze közben is folyamatosan – amikor a túra legkönnyebb feladatát kellett megoldanunk (ezt persze csak a túra végén tapasztaltuk meg) egy viszonylag hosszú vas létrán kellett lemásznunk a mélybe, hogy kellő bátorságot adjanak nekünk és útnak indítsanak bennünket. Valószínű, hogy egyikünk sem számított arra, mire vállalkozik – leszámítva azokat, akik már egyszer ezt végig csinálták. Eleinte könnyűnek ígérkező séta egyre nehezebb és nehezebb feladatok elé állítottak bennünket. Hol a fenekünkön kellett csúsznunk, nem azért, mert nem tudtunk volna fölállni, hanem azért, mert az út meredeksége miatt elszállt inunkból a bátorság, hol a hátunkat kellett a falnak vetnünk, jó erősen és a lábunkkal kitámasztani, hogy az „úton” tudjunk maradni és ne csússzunk le valahova egészen mélyre. Volt hogy kígyónak éreztük magunkat, mert arra sem volt hely, hogy a lábunkkal toljuk magunkat, sajnos viszont ruhánk tapadt mindenhez nem úgy, mint a kígyó bőre. Hol azt szerettük volna vélni, hogy pókemberek vagyunk és pillanatok alatt föllépdeltünk volna a kicsi köveken több méter magasra. Volt, hogy 2 méternyit kellett volna leugrani, hiszen lépőkövek nem voltak, pontosabban nem volt semmi alattunk. Dénes, Szilárd és Laci – vezetőink - ezt persze könnyű szerrel megoldották. Odatették térdüket, vállukat - mikor, mit - hogy lépcsőnek átalakulva segítsenek bennünket a továbbhaladásban. Húztak, vontak bennünket, közben pedig viccekkel lazították a feszültséget – „Itt egy szakadék, vigyázz!!!!” „Ott biztosan beszorulsz.” „Ja az amin átpréselted magad az a szülőnyílás, amin igen nehéz átjutni.” stb. Folyamatosan magyaráztak, hová lépjünk, hogy előre felé haladjunk inkább és ne hátra. Mit csináljunk a síkos, nyirkos talajon, ahol mindenkinek a cipője csúszott, még azoké is, akik bakancsban indultak neki. A barlang nagytermében, sötétségben először a csöndet hallgattuk, majd egy 3 szólamú „kórusművet” adtunk elő a csigáról. Hallgatóságunk sajnos csak a denevérek voltak, amik nem nagyon strapálták magukat a tapsolásban. Így teljes kudarccal indulhattunk tovább. A túra utolsó szakaszát – szerintünk 50-100 métert, valójában csak 5-10 métert a teljes vak sötétségben(fejlámpákat kikapcsoltuk), egymás kezét fogva tettük meg, folyamatosan reménykedve és bízva abban, hogy barlangász vezetőink, csak tudják, mit csinálnak, csak nem egy szakadék szélén egyensúlyoznak végig bennünket. Miután megtettük ezt a rendkívül hosszúnak tűnő utat, mindenki bekapcsolhatta a fejlámpáját. És láss csodát, a vaslétra ott termett előttünk. Valóban nagy megkönnyebbülve indultunk fölfelé, mondván, ja csak egy létrát kell megmásznunk, hát az már semmi.



Köszönjük vezetőinknek, hogy vállalták, végigvezetik ezt a kis csapatot. Köszönjük a csapatnak, hogy nem hátrált meg idejekorán és végigcsinálta ezt a túrát.



Ez volt aztán a sikerélmény a számunkra!!!!!

SZUPEREK VOLTUNK!!!!!!!!



Margita, Judit (mentorok)
Comments