Lezárult a Budapesti Politechnikum Alapítvány munkanélküliek komplex humánerőforrás fejlesztését és foglalkoztatását célzó „Közösen a munkaalapú társadalomért!” című projektje.

A Budapesti Politechnikum Alapítvány (1096 Budapest, Vendel u. 3.) 75 millió forintos támogatást nyert a „Közösségi feladatokhoz kapcsolódó munkaerő-piaci programok támogatása” című pályázati kiíráson az Új Széchenyi Terv keretében. A TÁMOP-1.4.1-11/2-2012-0011 projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg 2012. szeptember 1. és 2014. február 28. között, célja munkanélküliek munkaerő-piaci integrációja volt fejlesztés és képzés segítségével.

A program legfontosabb indikátorai:

• 30 regisztrált munkanélkülit vontunk be a projektbe; 
• 27 fő képzését biztosítottuk: angol nyelvi, számítógép-felhasználói és OKJ szakképzések (irodai asszisztens, kertfenntartó, takarító); 
• 24 fő sikeresen elvégezte a képzést; 
• 18 fő a projekt által finanszírozott 6 hónapos foglalkoztatásban vett részt, melyet 6 hónapos, már nem támogatott továbbfoglalkoztatás követ. 

A program megvalósítása érdekében Alapítványunk együttműködött Budapest XVI. kerületének Önkormányzatával: az Önkormányzat segített a toborzásban (helyszín biztosítása, kerületi média híradása), és lehetővé tette a projekt résztvevői számára, hogy közösségi feladatok végzésével szerezzenek munkatapasztalatot.

A TÁMOP -1.4.1-es projekt elérkezett a végéhez. A sikeres pályázatot méltó módon szeretnénk lezárni, ezért a 2014.02.22-én az Erzsébetligeti Színház Harmónia termében tartjuk Zárórendezvényünket.

A színház egy remek lehetőség elszakadni a mindennapoktól, akár felhőtlenül szórakozni vagy egy elgondolkodtató darabot megnézni és beszélgetni róla egy jót.

„Képzeld el, hogy kialszik minden fény…”

„Bízz vakon!”

„Te is megértheted, milyen érzés az egyik legtöbb információt adó érzékszerved, a látásod nélkül élni, és hogyan erősödnek fel egyéb érzékeid.”

Ezen a kiállításon vakok vagy látássérültek kísértek el bennünket egy olyan útra, ami után talán másképpen nézünk a körülöttünk élő látássérültekre.

Érdekes volt, furcsa volt, idegen és számunkra természetellenes.

A kiállításon csupán tapintás, hallás, szaglás és egyensúly érzékelés útján jutottunk információkhoz. Így a látáshiány okozta új helyzetben a nehézségek mellett azt is megtapasztalhattuk, hogy a szem, mint érzékszerv kiiktatásával is lehet teljes a világ. Bár ezt látóként nem nagyon hisszük el, legfeljebb elfogadni tudjuk. 

A láthatatlan utazás vak vezető kíséretében, speciálisan berendezett és teljesen besötétített helyszíneken történt, ahol egyedi hanghatások és helyszínre szabott illatok segítették, hogy igazán életszerű élményben legyen részünk.

Különböző élethelyzeteket mutattak be Nekünk, ahol megtapasztalhattuk hogyan kell közlekedni a városi forgatagban, hogyan fizetünk ki egy kávét a bárban, vagy éppen honnan tudhatjuk, melyik fűszer kell az ebédedhez…

A Láthatatlan Kiállítás Budapest a nem látók és a látók világát igyekszik közelíteni egymáshoz, és pozitív élményeken keresztül tanítja meg, hogyan segíthetjük, s miképpen érthetjük meg őket.

2013.09.01-jével mindenki számára megkezdődött a támogatott foglalkoztatás. Nagy örömmel tölt el minket, hogy végső soron az általunk tervezett létszám felett tudtunk támogatott foglalkoztatásba elhelyezni. 

A Családi nap programjáról előzetesen nem nagyon kaptak információt a résztvevők, csupán annyit, hogy szombaton reggel 9.00-kor az Örs Vezér téren kell találkozni az egyes csoportoknak. Ott kapják meg a feladatokat. Ezek meg is érkeztek SMS-ben...."A Deák téren lévő valamelyik luxus szálloda forgóajtajában fotózzátok le a csapat minél több tagját. Nevezzetek át egy utcát – készüljön róla fotó! Vegyetek egy közös fürdőt! (napfürdő is lehet) Készüljön erről is kép!" és így tovább.

2013.06.08-án, szombaton a projekt második Családi napja kerül megrendezésre. 

2013. május 8 - 10.00-től Gyakorlati vizsga 

2013.03.04. Nagy fába vágtuk a fejszénket. Elhatároztuk, hogy szervezünk egy barlangtúrát a csoport tagjainak. Azt szerettük volna elérni, hogy olyan élményekkel legyenek/legyünk gazdagabbak, melyeket máshol kevésbé tudnak/tudunk „beszerezni”.

Nem elhanyagolható célja volt a megmérettetés is, melyre valóban sor került a mellett, hogy sokszor túl nagynak tűnt a megpróbáltatás, melyben részesültünk. 



A délelőtt kellős közepén, overált és fejlámpával ellátott sisakot vettünk magunkra, hogy megkezdjük izgalmas utunkat a hegy gyomrában. Indulás előtt csoport képet készítettünk, hogy elhiggyük magunk is néhány év múlva, valóban ott jártunk, ahova most igyekeztünk. 3 gyakorlott barlangász vezetőnk minden erejét bedobta a túra elején – és persze közben is folyamatosan – amikor a túra legkönnyebb feladatát kellett megoldanunk (ezt persze csak a túra végén tapasztaltuk meg) egy viszonylag hosszú vas létrán kellett lemásznunk a mélybe, hogy kellő bátorságot adjanak nekünk és útnak indítsanak bennünket. Valószínű, hogy egyikünk sem számított arra, mire vállalkozik – leszámítva azokat, akik már egyszer ezt végig csinálták. Eleinte könnyűnek ígérkező séta egyre nehezebb és nehezebb feladatok elé állítottak bennünket. Hol a fenekünkön kellett csúsznunk, nem azért, mert nem tudtunk volna fölállni, hanem azért, mert az út meredeksége miatt elszállt inunkból a bátorság, hol a hátunkat kellett a falnak vetnünk, jó erősen és a lábunkkal kitámasztani, hogy az „úton” tudjunk maradni és ne csússzunk le valahova egészen mélyre. Volt hogy kígyónak éreztük magunkat, mert arra sem volt hely, hogy a lábunkkal toljuk magunkat, sajnos viszont ruhánk tapadt mindenhez nem úgy, mint a kígyó bőre. Hol azt szerettük volna vélni, hogy pókemberek vagyunk és pillanatok alatt föllépdeltünk volna a kicsi köveken több méter magasra. Volt, hogy 2 méternyit kellett volna leugrani, hiszen lépőkövek nem voltak, pontosabban nem volt semmi alattunk. Dénes, Szilárd és Laci – vezetőink - ezt persze könnyű szerrel megoldották. Odatették térdüket, vállukat - mikor, mit - hogy lépcsőnek átalakulva segítsenek bennünket a továbbhaladásban. Húztak, vontak bennünket, közben pedig viccekkel lazították a feszültséget – „Itt egy szakadék, vigyázz!!!!” „Ott biztosan beszorulsz.” „Ja az amin átpréselted magad az a szülőnyílás, amin igen nehéz átjutni.” stb. Folyamatosan magyaráztak, hová lépjünk, hogy előre felé haladjunk inkább és ne hátra. Mit csináljunk a síkos, nyirkos talajon, ahol mindenkinek a cipője csúszott, még azoké is, akik bakancsban indultak neki. A barlang nagytermében, sötétségben először a csöndet hallgattuk, majd egy 3 szólamú „kórusművet” adtunk elő a csigáról. Hallgatóságunk sajnos csak a denevérek voltak, amik nem nagyon strapálták magukat a tapsolásban. Így teljes kudarccal indulhattunk tovább. A túra utolsó szakaszát – szerintünk 50-100 métert, valójában csak 5-10 métert a teljes vak sötétségben(fejlámpákat kikapcsoltuk), egymás kezét fogva tettük meg, folyamatosan reménykedve és bízva abban, hogy barlangász vezetőink, csak tudják, mit csinálnak, csak nem egy szakadék szélén egyensúlyoznak végig bennünket. Miután megtettük ezt a rendkívül hosszúnak tűnő utat, mindenki bekapcsolhatta a fejlámpáját. És láss csodát, a vaslétra ott termett előttünk. Valóban nagy megkönnyebbülve indultunk fölfelé, mondván, ja csak egy létrát kell megmásznunk, hát az már semmi.



Köszönjük vezetőinknek, hogy vállalták, végigvezetik ezt a kis csapatot. Köszönjük a csapatnak, hogy nem hátrált meg idejekorán és végigcsinálta ezt a túrát.



Ez volt aztán a sikerélmény a számunkra!!!!!

SZUPEREK VOLTUNK!!!!!!!!



Margita, Judit (mentorok)